„De, felség, én író vagyok, én gondolkozom, vegye tudomásul, hogy én tiltakozom...”
GG Tánc Eger – Képzelt beteg
"Képmutatók, szeretők, szereplők
Nézik a nagy kacagásban fölköhögött örömöt:
Bársony a légszomj,
Lágy cafatokban leng a torokban az undor,
Szép cafatokban lóg ki, fityeg ki a szájból a
Függöny."
Itt van máris két idézet, közülük az első, a cím, Mihail Bulgakov Képmutatók cselszövése c. drámájából származik és nevezetesen maga Molière mondja, a második pedig Kovács András Ferenc Hommage á Molière c. versének utolsó sorai. Előbbi az előadás expresszivitását hívatna – ebben az esetben kontextus nélkül – szerényen szemléltetni, vagyis, hogy gondolkodik, míg utóbbi a maga szókimondásával arra világítana rá, hogy az előadásban még mennyi lehetőség rejtezik. A rendezés mutatós, nevelő, beavató, (el)gondolkodtató, kellően áthallásos és éppen eléggé pimasz, de lehetne még bátrabb és kockázatosabb, akárcsak Molière darabjai vagy éppen egész életének példája. Másik kérdés, hogy ki is a képzelt beteg?
A színpadon egyszerre elevenedik meg a dráma maga és írójának élete – részletekben – melyek belépőt jelentenek az aktualitásba és lehetőséget nyújtanak párhuzamok felállításához. Az erre rátelepedő ironikus hangnem – a deklamáció tökéletes antipéldája Oláh Balázs kissé erőtlen tolmácsolásában (aki táncában viszont annál inkább szuggesztív) – egy érdekes értelmezési horizontot nyit meg az előadás kapcsán, ami felettébb figyelemre méltó önkórisme és fricska egyszerre, már csak amiatt is, hogy egy narratív beszédmódot választó rendezés megtalálja azt a narratív forrásanyagot, amivel formájára és fogalmazására úgy tud reflektálni, hogy azt kihasználja és ki is forgatja. Vagyis a szöveg-tánc-reality szenthármassága ebben az esetben a történetet – legyen az az írott szövegé, Molière-é vagy éppen a mi valóságunk – úgy távolítja el tőlünk, hogy aztán a lehető legmesszebbről az arcunkba vágja. A nem véletlen áthallások a kultúra helyzetét illetően képesek bemutatni a tánc szcénát, mint (képzelt) beteget, de a produkció megszületésével és nyelvezetével BE is mutatnak. Ez az akció viszont fájdalmas, hiszen a megvalósítás és a beszéd bár létre is jön, Molière bizony elpatkol, a gyógyszert alamizsnaként osztogató orvosok láthatóan nem nagyon küzdenek érte. Kegyelem-, akarom mondani jutalomfalatot csak az kap, aki letérdel és imádkozik. Aki „csendben” a sarokban köhögcsél (elég durva kép), az le van szarva. (Bocsánat.) Molière, akarom mondani Argan, lehet olyan képzelt beteg, aki valójában tényleg az.
A síkok keveredése, illetve a dráma kronológiájának követése ugyan érzékeny pontja az előadásnak, de ha éppen nem is tudjuk mi történik pontosan a színpadon, nem is feltétlen akkora baj. A jeleneteket sokszor tagoló tévécsatorna-váltás hangeffektjei azt az érzetet keltik, mintha tényleg műsort pásztáznánk. Belenézünk az adásba, aztán tovább is kapcsolunk. Találunk itt Tom & Jerry epizódot, helyzetkomikumot (Tóth Karolina fergeteges komika), nótatévé himnuszt Balázs Pully-val és valóságshowt, durvát, illetve a legjobb reklámszlogent, amivel csak mosóport képesek eladni a kereskedelmi tévék tizenöt percei: Molière, életem! – zseniális. Én megvettem. Venném...
A táncosok színészi teljesítménye figyelemre méltó, Dunai Bettina, Kőhalmi Viktória és a már említett Oláh Balázs mellett főleg Kelemen Dorottya Hiszekegy monológja – ellentétesen mást képviselő táncával – Schlégl András Lully-paródiája és Emődi Attila kisiskolás kiskirálya kiemelkedő és fontos dramaturgiai csúcspontokon való emlékezetes alakítások. XIV. Lajos piros tornagatyában, pöttyös labdával a kezében, a szent balett lépéseinek gyakorlása közben játszik kidobóst és habár fél szeme le van ragasztva, meglepő pontossággal találja el más stílust képviselő (kor)társait. A jelenet erős rendszerváltás előtti hangulattal átitatott, de ez lehet csak a piros szín és a nadrágba betűrt atléta miatt van? Ki tudja? Minden valószínűséggel a rendező-koreográfus Grecsó Zoltán, aki megható humorral, (néha) maró gúnnyal vázolja elénk a Napkirály udvarát mint pártszékház nagytermét és orvosi várószobát. Teszi mindezt kortárs módon, emészthető formában – ha már mindenki azt akarja – úgy, hogy nem lesz olcsó és megalázkodó, sőt! A zenei választások dicséretesek, a zajiság kellőképp kiemeli a koreográfia hihetetlen puhaságát és csendességét, ami áldásos a sokszor csapkodó, zuhanós táncelőadások megnyilvánulásaival szemben.
A látottak egy beavató foglalkozással társulva remek lehetőséget rejt magában, de nélküle is tökéletesen megállja a helyét. Üde színfolt és kimondhatatlanul grecsós: De, felség, én táncos vagyok, én gondolkozom, vegye tudomásul, hogy én tiltakozom... Örvendetes ez a tiltakozás, de mint azt korábban írtam, lehetne még bátrabb, hogy egy megmozdulás legyen.
Farkas Kristóf
