Kecskemét City Balett - Az Ötödik

Tavasz, nyár, ősz, tél és...
Az Ötödik – Kecskemét City Balett

„Az önmagunkkal váltott, elutasító csók
Az önmagunkkal való, elutasított csók.”

Antonio Vivaldi: Négy évszak.
Max Richter: Négy évszak.

2012-ben a német származású brit zeneszerző újrakomponálta a klasszikus művet. Az, hogy miben merül ki a mostra való aktualizálás gondolata, nem hiszem, hogy bármilyen formában is „konkrétan” megfogalmazható. Az aktus egyszerűen megtörtént és formát öltött, már amennyire egy zenedarab formát tud ölteni a kottán kívül mint gondolati konstrukció (táncban talán, pl.) – ha lehet ilyen profán deskripcióval, ha nem preskripcióval élni. (Mindenképp az, az ebben való felvetődésében.)

Az állandóra, a ciklikus négy évszak „repetitivitására” mutat rá úgy a re-, dekompozíció, hogy a körforgást meghagyja folyamatosnak, mert máshogy nem is tehetné, és a „hang” is persze ugyanaz lesz, de más a hangvétel – a hangjegy csak a papíron változatlan. Vagyis a kérdés, ami felvetődik és amire a cím választ is ad, hogy mi lehet az az erő, vagy bármi más – legyen akár immanens, akár transzcendens, ez most lényegtelen – de képes (a priori) változást eszközölni a változáson. Általában a négy évszakból a nyár és a tél azok, amik inkább prioritást élveznek az állandóság fogalomkörén belül, a tavasz és az ősz pedig olyan átmeneti folyamatokat jelölnek, mik átvezetik a két pólust egymásba. De mint ahogy a híd sem földrész, úgy ők is épp csak rekonstruálóak, illetve destruktívak, de semmiképp sem a változás okozói. Ennek megnevezésére, egy ötödik jelenik meg mint fenomén, nem mint „objektum”. A megismerés körének harmadik dimenziója, a térbeliesítés, az ok-okozatiság felülete, a papíron megelevenedő axonometria: Az ötödik évszak.

A Kecskemét City Balett első bemutatkozása a társulatvezető Barta Dóra koreografálta Négy évszak volt, melyhez hozzányúlva, illetve azt továbbgondolva Andrej Petrovic készített külön, de mégis szervesen kapcsolódó előadást. A nagyszerű alapanyag adva volt a rendezőnek: a táncosok és a kijelölt út. Pontosabban fogalmazva, a darabban megjárt út lett körbejárva; a valahonnan valahová tartás folyamatára való külső rálátás értelmezői pozíciót hozott létre. Vagyis a táncosok – előző alakításuk ívének tapasztalatait külső szemlélőként vizsgálva – a változást okozó, rajtuk kívül álló erők megtestesítői, sorsuk pedig emberi. Habár mindez talán csak gondolati konstrukció, mindenképp érvényes olvasatnak tekinthető abban az értelemben, hogy maga az ötödik évszak létének feltételezése, illetve mint definíció bevezetése, olyan rendszert feltételez, mely az őt értelmezőkből jön létre és viszont értelmezi őket, így válva ezzel saját maga keretévé. Így jöhet létre az az akció, mely az emberre ható erőt az emberrel azonosítja, magát pedig metaforaként pozicionálja. Az előadás így mindezeket az építő (szexuális és versengő) és romboló (versenyző és szenvedő) energiákat ugyan az emberek közti kapcsolatokból építi fel, de azokat nem teszi személyessé és személyeskedővé, sokkal inkább léthelyzetté. Szituációk ezek és nem történetek, habár emberek a szereplői, mégsem általánosítást látunk, hanem keresztmetszetet. A lényegi momentum nem egyén és egyén között helyezkedik el, nem ott történik meg, hanem laza láncolatként fut, mindenki mindenkivel összekapcsolódik.

A táncosok uniformizáltak, a férfiakon szürke zakó, a nőkön színes ingek (melltartó nélkül), alul mindenkin szürke nadrág. A kezdőképben egy, a földön fekvő, felöltözött nőre az öltöny darabjai úgy vannak ráterítve, mintha azokat is ő viselné. Mellette meztelen férfi ül (CFNM?). A dominancia a nőé, hisz a férfi ruháit is ő „hordja”, viszont fekvése és mozdulatlansága kiszolgáltatott is a másik aktivitásával szemben. Megszabadítása a felesleges anyagoktól felfedi az alatta levőt, ez a „meztelenség” a ruha színe, a figyelemfelhívás eszköze. Az ingek gombolása, kivágása és fodrai épp csak sejtetnek, de mindenképp merészen csábítóak, az előadás egyébként is sokszor fülledt hangulatát még tovább fokozzák és bár a szenvedélyes, párás atmoszféra illatfelhői át-, meg átvonulnak a színpadon, az ösztönök mégis elnyomottak. Nem könnyű a levegő, telve van vibrációval és a rezignáció szakadékából felemelkedő foltos köddel. Az én magával és a többi énnel is versenyzik egyszerre – egymást hajtják, űzik, piszkálják és feltartják. Akinek párja van, még ha az csak lóg is rajta, mint kolonc, de szeretett/tehetetlen/szükséges kolonc, az egyedülállók csoportosulásának céltáblája lesz. A csapatszellemből egyéni érdek lesz és újra individuumban ölt testet az addig közös ellenállás. Ember embernek ugyan farkasa, de egy falkához tartoznak. Bennük az értelem (Homo sapiens) és a játék (Homo ludens) alkotta összkép elferdülése igazán sajátos, racionális képet fest a ma emberéről: a változás okai pont a változást megakadályozni akaró aktusok és az önző érdek következményei. Az alkotás és az egyén érvényesülésének elnyomása a csoportérdek olyan hamis célja, mely az állati ösztönt felülbírálja. Az egyetlen férfi-nő párost is ugyan szétszakítják, de bekebelezik, nem történik meg a dominanciaharc, csak a szeparáció az egymás mellett megférés/létezés érdekében.

A nadrágot, habár emancipálódott a férfi nemtől, ha egy nő veszi le, akit nők próbálnak megakadályozni és visszatartani, hogy jobban felfedje testét, érdekes jelentésréteget fed fel. A nadrág viselésének kötelezettsége egyenjogúságot hirdet, ugyanakkor mégis egyértelműen kettéválasztja a nemeket a külsőségek hangsúlyozása, mint az áttetsző felső, a mosoly, a felszín tartozékai – minden más tabu, még ha ott is lebeg súlyosan, kimondatlanul. Amikor a nőnek sikerül megszabadulnia a nadrágtól, egy férfi hangosan, katonásan egy-kettő, egy-kettő kiáltásokkal próbálja valamiképp szabályozni annak egy helyben (el)futását, egyfajta „rendre teremtve őt” – aki majd ugyanúgy vág vissza kétségbeesetten a citált sorral. A rendből kiszakadni nehezen lehet és ha sikerül is, a levetett nadrágot egy másik nő örömmel veszi magához kárörvendő nevetéssel, aki az előbb még a többiekkel némán üvöltött a háttérben. Nincs kimondva semmi, a lényeg a felszín hallgatása és elhallgattatása. Viszont az arc ezt nem árulja el, vagyis de. Végig fülig érő, erőltetett vigyorgás mered ránk, ami ha néha el is ül, de nem marad abba, mert szó szerint, kínosan felügyelnek rá. Kiábrándító és szánalomébresztő ez az arcra fagyott, ripacs gesztus, a lámpák fényében olvadásnak indulva, mely ha folyásnak is indult, visszakenik. A mosoly maszkja nem csak az arcot fedi el, a mozdulatokat, egymás mozdulatait is.

A táncosok (név szerint Bányai Mirjam Léna, Domán Dalma, Kiss Eszter, Nagy Nikolett, Szöllősi Krisztina, Csizmadia Tamás, Dávid Jácint Mihály, Katonka Zoltán, Matkovics Norbert) tudása és a kivitelezés kvalitása lenyűgöző, a sokszínű egyéniségek – nem csak a ruha miatt (haha...) – alkotta összkép számos lehetőséget kínál, mellette pedig mindenkit precizitás, játékosság és páratlan nyitottság jellemez. A társulat nagy jövő előtt áll, ez biztosan kijelenthető. Ha odafigyelnek egymásra és az összekovácsolódás tartós lesz, az idő őket fogja igazolni. Egyelőre észre lehetett venni a szemek sarkából való egymás keresését, ami többször kizökkentette őket a koncentrációból, illetve a műmosoly is le-lelohadt, de lehet a Bethlen Téri Színház színpadának újdonsága, illetve felépítése volt zavaró. Feltételezés, de lehet a darab követelte erős jelenlét azért nem tud még eléggé feszes lenni, mert a téma nehézségéhez (a változáshoz) való érettséget – noha ez egyénenként már megtörténhetett, ez nem kérdéses – még nem érte el a csapat. Ez vagy a belső konfliktusok kevés tapasztalata miatt lehet (ez így legyen, ha így van és maradjon is így!) vagy mert egyelőre nem képes azt kellőképp átélni (ami nem baj!), hiszen egy olyan társulatról beszélünk, ami mindössze egy éve született. Ha már sok kezdeti nehézségen és változáson is vannak túl, az egy év számszerűsége még lehet nem elég annak felismeréséhez, melynek alapján pont a változás, illetve az újra- és újraszületés dinamikája pontosan reprezentálható. A friss társulatnak vagy meg kell élnie saját renaissance-át, illetve annak megtapasztalását, hogy milyen is az, amikor egy megszokottnak és állandónak vélt dolog áll a változás középpontjában, vagy folyamatos önmegfigyeléssel elérnie azt – mind egyéni, mind csoportszinten – de ez nem okozhat nehézséget számukra, minden bizalom az övék. Ha ez megtörténik, egy felnőtt (melléknévi értelemben) társulat felnőtt (főnévi értelemben) előadása az ígéret.

Farkas Kristóf